Kivéreztetett magyar gazdaságot örököl a következő kormány. A növekedés padlón, az állami iparpolitika csődöt mondott, az uniós pénzek elmaradása és az államadósság magas kamatai évente több ezer milliárdot vesznek ki a haza zsebéből. Az ország polgárai számára ezeket a makrogazdasági absztrakciókat a mindennapi válságjelenségek teszik megfoghatóvá: a szociális ellátórendszerek és az állami szolgáltatások leépülése, az élelmiszerinfláció, az egyre szűkösebb megélhetés és a perspektívák hiánya miatti szorongás.

De hogyan lehet feltakarítani a piszkot, amit az Orbán-rezsim mekkmesterei és oligarchái maguk után hagynak? Elég lesz-e, és mire, ha az új kormány véget vet a politikai- és magáncélú állami pénzszórásnak, és kiénekli az Unióból az Orbán politikai bűnei miatt beragadt támogatásokat? Lehetséges-e a költségvetés egyensúlyának a helyreállítása anélkül, hogy az ostor a lecsúszás szélén

táncolókon, vagy hárommillió, szegénységben élő polgártársunkon csattanjon? Létezik-e a királyi ösvény, amelyen megszorítások nélkül, hovatovább a szociális kiadások növelése és az egészségügy konszolidációja mellett lehet életet lehelni a gazdaságba? És ha igen, hol a bejárata? Hol kéne elindulni? Van-e visszaút a szabályozott és jól működő intézményekkel védett piacgazdasághoz, meg a méltányos adórendszerhez, és ha igen, milyen csapdákon át vezet? És elég lesz-e a felépüléshez az Unió pénze, meg az oligarcháktól elvett pénz, vagy az isten pénze sem lenne elég?